Segíthetünk meghalni?

Gondolatébresztő eszmecsere az euthanáziáról, egy nagyobb társaságban.

A beszélgetés egy szavazással indult, az aktív euthanázia mellett illetve ellen. Helyénvaló-e, hogy segítsünk meghalni valakinek, akin “már nem lehet segíteni”?

Az első nemleges szavazat az enyém volt; ide is írom, hogy miért.

Mégpedig szerintem azért nincs rendben “átsegíteni” valakit a túlvilágra, mert ha egy ember valóban készen áll meghalni, akkor azt meg tudja tenni magától is, akármilyen a testi állapota.
Viszont ha fizikailag már csak vegetál, de még saját maga nem képes eltávozni, akkor bizony valami még itt tartja: valami, amit még szeretne megcsinálni, elmondani, vagy van valami elszámolnivalója a világgal – vagy csak önmagával…

Netán mégis szeretne meggyógyulni?? Csak már nem képes olymódon kommunikálni, hogy mások megértsék. És ebben az esetben nyilván a körülötte lévő emberek sincsenek a szavak nélküli beszélgetés művészetének magaslatán.

Akkor pedig milyen jogon érzik magukat felhatalmazva, hogy döntsenek egy másik személy életéről?

Az euthanázia mellett azt az érvet hangoztatják általában, és ebben a társaságban is, hogy ha a test már feladta, akkor vége mindennek.

Épp fordítva!

Számomra legalábbis pont az a logikus, hogy ha a test már nem bírja, de egy minimális, alapvető szinten még mindig működik, és a lélek még nem adja fel, akkor az illető igenis ÉLNI akar.

A beszélgetésben egyébként 40-50 résztvevővel folyik, és az eddigi eredmények szerint körülbelül 90% helyeselné az alkalmazását.

Őket megkérdeztem a következőkről, mit javasolnának:

Elromlott a laptopom, megöregedett. Megjavítani és alkatrészeket kicserélni többe kerülne, mint egy újat venni.

Ha bekapcsolom, hallom, hogy a Windows még rendesen beindul és szépen megy, de a képernyő halott, és már külső monitorra se nagyon lehet rácsatlakoztatni, érintkezési hiba miatt. Ha mégis sikerül, néhány másodpercre van csak kép, ami az alatt a röpke idő alatt is állandóan változtatja az alapszínt: szemkáprázrató rózsaszín, sárga, lila, piros, kék szűrőkön át élvezhetem az olvasást, pötyögést vagy képszerkesztést…

Nem működik a wifi, tehát nem tudok a gépen keresztül kommunikálni a világgal (amely, ugyebár, egyik létfontosságú funkciója lenne), és még van pár nyavalyája.

VISZONT: sok-sokezer fotóm van benne, zenéim, videóim, amikkel dolgozom(nék). Plusz egy 2/3 részben elkészült könyvem. Maga a laptop gyakorlatilag teljesen használhatatlan, és az összes belső memóriája teljesen megtelt.

Tehát dobjam ki úgy, ahogy van? Adatmentés nélkül?

Egyelőre várom a válaszokat…

Persze, megvan rá a válaszom: természetesen keresek egy szakit, aki le tudja nekem menteni az adatokat, és azután szépen kidobom az értéktelen műanyag dobozt. Ez a normális és ésszerű dolog, amit megteszünk egy számítógéppel, igaz?

Ugyanígy: hagyjuk már meg szeretteinknek, embertársainknak, hogy – képletesen szólva – lementsék az adataikat, rendszerezzék a fájlokat, kinyomtassák vagy kiírják, amire másoknak szüksége lehet, kiürítsék a szemeteskosarat!

És amikor már mindez rendben van, akkor mehet a kukába a hardver.

Még ha néha igen küzdelmes és fájdalmas is, saját csatáinkat senki más nem küzdheti meg helyettünk, nekünk kell megvívni a legvégsőt is.

Nem tudom, hogy van ez az egész história a megváltással és hasonlókkal; a vallások mást és mást mondanak róla. Majd megtudom, ha ütött az én órám.

Azonban (legalábbis jelenleg) úgy hiszem, hogy mivel az ember érző és gondolkodó lény, tartozunk magunknak és másoknak annyi méltósággal, hogy lélekben megfelelően felkészülünk az elkerülhetetlen pillanatra, amikor nyugodtan, békében távozhatunk.

Ahhoz pedig úgy is kell élni az életünket…

KIEGÉSZÍTÉS, 2016. december 16.: Ugyanebben a társaságban valahogy ma ismét felmerült ugyanez a kérdés. Euthanázia: pro vagy kontra?

Rajtam kívül talán ketten-hárman, ha ellenzik az emberek “elaltatását”, a nagy többség támogatná. Leggyakrabban akkor tartják indokoltnak, “ha már az orvosok lemondtak róla”, “ha már nem lehet az illetőn segíteni”.

Itt azonban több hiba is van.

1. Más szóval azt fejezik ki, hogy az orvostudomány csődöt mondott, hagyta a végsőkig leromlani a beteg ember szervezetét, sikertelen gyógymódokkal. Miért lenne indokolt, hogy például egy 40-50 éves férfi vagy nő, akinek még ereje teljében, élete virágjában kellene lennie, olyan állapotba jusson el a legmodernebbnek, legfejlettebbnek, leghatékonyabbnak kikiáltott kezelésekkel valamilyen betegségre, hogy már a halál kopogtat nála?

Miközben más orvosok, más módszerekkel meggyógyítják a legsúlyosabb betegeket is, van, akit szinte a koporsóból visszahozva.

2. Lemondtak róla az orvosok? Na és akkor mi van? Minden tiszteletem az orvosoké a tudásukért és a segítő szándékukért, de ők sem Mindenható Atyaistenek, nem ők döntenek egy másik ember életéről vagy haláláról. Az a lényeg, hogy a szerettei lemondanak-e róla, de még inkább az, hogy ő hogyan dönt. Mégis, kinek az élete? Senki más nem lehet felelősebb egy egyénért, mint saját maga.

Most itt vissza lehet vágni: Igen ám, éppen ezért kell teljesíteni a kívánságát, ha azt akarja, hogy altassák el, nem akar tovább szenvedni!

Ezzel vissza is tértünk az írás elejéhez: amikor a lélek már megbékélt, akkor a testi szenvedései is megszűnnek, mert nyugodtan, méltósággal hajthatja fejét örök álomra (vagy készülhet a következő életére – kinek-kinek hite szerint).

Karlovy Vary, 2016. július 12.

— Gerák Andrea

***************Ha tetszett, hívj meg egy teára, csokira, memóriakártyára, … PayPal.me/gerakandrea Köszönöm! ***************

Magyar írásaim:

Tündérmese

A folyó

Ötven

Cseh újhullámos vígjáték

Első fürdés a Moldvában