KARÁCSONY A VALÓSÁGBAN

Hétköznapi-ünnepi pillanatok, gyertyafény, kisjézuska, karácsonyfa, Mennyből az angyal és ajándékok nélkül

Karácsony ide vagy oda, kit nem vidítana fel ez a Citroën? Lehetünk itt-ott ütött-kopottak – a lényeg a jókedv!

Még szerencse, hogy csak a hídon kellett átsétálnom az éjjel-nappali benzinkúthoz, hogy feltöltsem a telefonomat – természetesen minden korán bezár december 24-én, de az nyitva van, megmentésünkre. “Mint rendesen,” mondja a hölgy, mosoly nélkül, fáradt arccal, kissé idegesen szolgál ki; nincs nagy türelme ahhoz, hogy csak töröm a cseh nyelvet. Bár úgy veszem észre, a többi vásárlóhoz sem kedvesebb.

Mindig van valaki, aki dolgozik karácsonykor.

Ilyenkor Apu szokott szembe jutni, aki tűzoltó volt, és vagy éppen őrá jutott a szolgálat, vagy pedig otthon riasztották, mert olyan nincs, hogy valami lököttnek ne sikerüljön felgyújtania a fát a szép családi ünnep kellős közepén.

Így hát hálásan gondolok a morcos benzinkutas nőre: este majd fel tudom hívni a szüleimet meg a fiamat.

Ugyan különösebb jutalmat nem érdemelnék azért, mert nem intéztem el a dolgaimat korábban, mégis kapok valami szépet: visszafelé sétálva ez a látvány tárul elém:

A városban látom, hogy nem én vagyok az egyetlen késői vásárló; néhányan még reménykednek, hátha még azt az utolsó, hiányzó ajándékot, csomagolópapírt, csemegét meg tudják venni valahol.  Csodás, porcukros hóesés persze sehol, legalábbis az idén nincs.


Miután megajándékozom magam egy egyszerű kis opálköves karkötővel, következő állomásom a fürdővárosi rész: a karácsonyi vásárban kürtőskalácsot és forralt bort árulnak; odébb, a Kolonádán hallgatom egy kicsit a kazak szaxofonos srácot (már régóta Odesszában él, és időnként eljön játszani ide, vagy a németekhez); persze, már ismerjük egymást, és amikor észreveszi, hogy ott állok, átkapcsol a rutinból a magasabb fokozatba, és muzsikál. 

Mindig van valaki, aki dolgozik karácsonykor.

Egyik törzshelyem a Rubin, a néhány hónapos, gyönyörűszép bolt, pici kávézóval. Végtelenül kedves, ukrán eladónők; amint belépek, már készül is a kafičko, a szépséges csészében. Vacsorára – ez ebben az üzletben nem meglepő – svéd halat veszek, épp ez a finomság van leárazva. Mindig ők zárnak a legkésőbb, és az ápolt hölgyeknek, akik saját maguk takarítják a télvíz idején is patyolattiszta boltot, még arra is van energiájuk, hogy  zárás előtti pillanatokban is mosolyognak a vevőkkel, és szükség szerint váltsák a nyelveket: orosz, cseh, angol und ein bisschen Deutsch.

Ez nem az ő karácsonyuk, így hát most is dolgoznak.

Vacsorára teljesen megtelik a Hotel Thermal étterme; a karácsonyi manó sapkás felszolgálók sürögnek-forognak, az étteremvezető elegáns öltönyében gondoskodik a vendégek elégedettségéről, minden részletre ügyelve; az énekesnő csak óvatosan eszik a nagyszerű pulykából, az óráját figyelve és fülét hegyezve: a háttérzene elég halkan szól a lejátszóból, és az a jel a kezdésre, amikor kikapcsolják. Kicsit hamarabb, mint ahogy a főnök mondta, de még gyorsan leöblítem a falatot és egy pillantást vetek a tükörbe: minden rendben, kezdhetek.

Talán háromszázan lehetnek; a vendégek meglepődenk: élőzene nem volt benne az árban, extra gesztus a szállodától; rámszegezik a tekintetüket, mosolyognak, bólogatnak, tapsolnak, fényképeznek, videóznak, páran félszegen velem dúdolnak. És habár némelyek kevés érdeklődést mutatva, rám se hederítve csak esznek tovább, azért jólesik, hogy a sok asztalnál sehol sem beszélgetnek, hanem annyi tiszteletet megadnak, hogy elcsendesülnek, amíg tart a műsorom. A szemek csillogásától pedig már észre sem veszem a hátakat.

Van, aki karácsonykor is dolgozik.

Egy szürke öltönyös, őszhajú, gondosan fésült, törékeny kis emberke udvariasan meghajolva engedélyt kér, hogy az asztalomhoz ülhessen. Kis madárka-bácsi. Ő szlovák, én magyar, így hát németül társalgunk, a cseheknél. Keveset, mert most ő siet: a bárba kell visszamennie zongorázni.

A mesés desszert után én is felmegyek utána – megdöbbenek a látványtól: a hatalmas étterem már majdnem kiürült, a itt viszont csak egyetlen, Közel-Keleti kinézetű férfi ücsörög, és még csak este nyolc óra…

Azaz, itt van még egy saccra jó hetvenes, de szép, fiatalos, kedves nő is, finom sminkben. Ő is egyedül; korán reggel repül vissza Moszkvába, és igyekszik minden percét kiélvezni az utolsó, itteni estéjének.

A zongorista először csak nekünk játszik, de a második, harmadik szám után már az előtérből is gyér taps hallatszik, és lassacskán szállingóznak befelé a vendégek. A kis emberke szinte megtáltosodik a hangszernél.

Valaki karácsonykor dolgozik.

A hölgy ragyogva hallgatja a zenét, én is lebegek a dallamok szárnyán, a szett utolsó számát énekelve: Midnight, not a sound from the pavement…

Ami eszembe juttatja, hogy az éjféli misére készülök. A hölgy arról mesél nekem, micsoda gyönyörűség, amikor a moszkvai arany hagymakupolás templomok harangjai megkondulnak az ő karácsonyuk éjjelén. Harminc évvel ezelőtti, sulis orosztudásom szilánkjaival még olyan mély filozófiai kérdésekbe is belemegyünk, mint “Hogyan lehet annyiféle zene, dallam, abból a nyolc – illetve csak hét – alaphangból?”, meg “Honnan jön a zene a zeneszerzőkhöz?” 

Ideje elbúcsúznom, hogy még fel tudjam hívni az otthoniakat; szépen megköszönöm a bácsinak a zenét, a hölgy nekem is nagyon hálás az éneklésért, jó utat és jó egészséget kívánok neki.

Éjfél előtt kihalt a város – hol van a templomba igyekvő tömeg, talán nem is lesz mise?? Rámosolygok a járőrkocsiban szolgálatot tevő rendőrökre, egy zürichben élő orosz férfi megszólít, hogy hallott énekelni, és milyen szép; micsoda véletlen: én Andrea vagyok, ő meg Andrej, nahát! A templom zsúfolásig tele, a kántor orgonál, a trombitás trombitál, az énekes énekel, a pap pedig a prédikálás és az ostyaosztás után elbocsátja a nyájat, elfújja a gyertyákat, lekapcsolja a villanyt.

Van, aki mindig dolgozik karácsonykor.

A város éjszaka (is) a legszebb; nem sietek haza, csodálom a fényeket.


A fenti képet csak egy kis effekttel bütyköltem meg; valóság, nem álom.

Ma reggel pedig ezt láttam az ablakból, és eltűnődtem: vajon mit csinál egy őr az üres parkolóban egész nap?


Van, aki csak dolgozik karácsonykor…

Gerák Andrea

Andrea Gerak Andrea Gerák (also spelled as Gerak) is a Hungarian artist, mostly known as a singer. She is also photographing, dancing, writing, sometimes acting or modeling, and forever learning through her journey in the world, living a happy nomad life. Her attention turned to health matters after a cancer surgery in 2008. Proud mom of a big boy.

***************

Check out my recommendations:

Live Younger Longer
bandcamp-logo
My Music Club
More Music, Baby!
8767874_640x640.jpeg
Travel Enlightened
Buy photo products
Photo Gifts
***************
MARADJ VELEM KAPCSOLATBAN – STAY IN TOUCH WITH ME
Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s