Igen, annyi… Tegnap volt az 50. születésnapom. Szép, kerek szám, az egyik legjelentősebb évforduló egy ember életében.
Például a Nagy Énekesnők, az Igazi Dívák ilyenkor nagyestélyiben ünnepi koncertet adnak valami nagy presztízsű helyen, elegáns palotában vagy sokezer férőhelyes arénában, a hozzá dukáló óriásplakátokkal és sajtócsinnadrattával, afterpartyval, ahogyan azt manapság mondják, ugye?
Nekem semmi ilyesmi nem volt – ergo én nem vagyok Nagy Énekesnő, Igazi Díva.
Én egyedül ünnepeltem. Egyedül, de mégsem: a sok-sok fészbúkos és egyéb online jókívánságon kívül otthonról és a világ minden tájáról (amit ezúton is szívből köszönök!!!), személyesen vagy telefonon felköszöntött a fiam (Anyu éppen kórházban, de köszönjük, jól van), néhány itteni barátom, kollégám, a pincér, aki kihozta nekem a mennyien finom csokitortaszeletet, az aranyos szlovák zöldségeskislány, aki néhány szót beszél magyarul, a kávézóban a teához és a másik szelet tortához a kedves ukrán hölgyek, akik mindig érdeklődnék a hogylétem felől, egy-két orosz és német (vagy osztrák) turista a publikumból.
Mert azért énekeltem ám! Olyan nincs, hogy az ember lánya pont az év legfontosabb napján ne énekeljen – már ha az ember lánya pont énekesnő. Még ha nem is Igazi Díva.
Születésnapi énekléshez nem feltétlenül kell hatalmas felhajtás: elég hozzá egy fej, ahonnan szépen elő lehet szedni a dalokat mint egy adatbankból, egy szív, egy torok meg egy száj, amin keresztül megszólalnak.
Ha van valaki, aki meghallgat, akkor neki énekelek – legyen az egy koncert, valamilyen rendezvény, vagy éppen utcai járókelő.
Tegnap ez volt a színpadom, az arrajáró helybelieknek, fürdővendégeknek, turistáknak, itt, a csodaszép Karlovy Vary-ban, a jobboldali lépcsőn:
Most talán elképedsz: “Gerák Andrea az utcán énekel???” vagy “Andi, te kalapozol, ötvenévesen???
Ezt csak néhányan tudták rólam.
Plusz az a sok-sok-sokezer ember a világ minden tájáról, aki hallotta egy gyönyörű helyen azt a fantasztikusan kék szemű lányt az esernyőjével vagy a kis dobozkájával angyali hangon zengedezni, leginkább valami furcsa nyelven.
Ez a lány (az ötvenes hölgy, a büszke anyuka az egyetemista – és szintén zenész – fiával, az Énekesnő, aki néha sztárgázsiért lép fel nagy színpadokon, aki valódi rajongói szemében valódi sztár, akiről egyesek azt gondolják, hogy Párizsba jár shoppingolni, mások meg azt, hogy a kisujját sem kell mozdítania, mert a menedzsmentje mindent elvégez helyette) – ez a nő az utcán énekel, igen.
Mert most más dolgok fontosabbak az életben, mint az Igazi Dívaság, Nagy Énekesnőség: fontosabb a teljes gyógyulás; az, hogy Anyu jól legyen, miután Apu pár hónapja elment; az, hogy a briliáns eszű kölyök be tudja fejezni a tanulmányait, és az anyagiak miatt ne kelljen sokat halasztania; ja, kell egy tisztességes laptop is, hogy tudjak rendesen dolgozni (termeszetesen magyar billentyuzettel, hogy edes-ekes anyanyelvunk gyonyoru, csodalatosan egyedulallo ekezetes betuit ne a telefon utalatos erintokepernyojen kelljen bepotyogni); és főleg az fontos, hogy így, érett felnőttként végre legyen valahol egy otthonom…
Ráadásul még az is lehet, hogy újra megtalál az igazi szerelem, hamarabb mint a csillogó sztárvilág.
Aztán még az is fontosabb, hogy a saját életemet éljem, ne pedig mások elvárásainak igyekezzek megfelelni.
Ha majd úgy gondolom, hogy Nagy Énekesnőnek, Igazi Dívának kellene lennem – akkor az leszek, pezsgős fogadásokkal, mindig profin kisminkelve, menő frizurával, PR-csapattal, meg minden.
Addig viszont csak énekelek…
Mert az jön.
Ott vagyok ezeken a gyönyörűséges helyeken, nézem, milyen csodálatosak, fülelem a fenséges akusztikát, és egyszerűen muszáj dalra fakadni. Csak így:
Szomorú vasárnap
Akkor is muszáj énekelni, ha sokan állnak körül, megtapsolnak, dobnak valami szép csengésűt vagy zizegésűt a kalapomba esernyőmbe, bravóznak, elmondják, mennyire tetszik, és mit jelent az nekik, hogy ők ott az énekemet hallhatják – meg akkor is, ha épp egy lélek se jár arra.
Mert tudom, hogy valahol mindig van egy lélek, aki meghallja, aki meghallgatja, amikor én énekelek.
A vietnámi fűszeres a boltjából az utca másik oldalán, a barátságos étteremtulajdonos a folyóparton, az orosz fiatalember, aki a vállamon siratta meg gyönyörű kedvesét, aki szintén énekesnő volt, de őt huszonévesen elvitte a rák – én meg tíz év után még mindig itt vagyok, 50 évesen, és csak énekelek…
Vagy a szép, fiatal (viszont ránézésre drogos) lány, aki a dermesztően hideg zürichi estén egy karácsony előtt hosszasan ott ácsorgott, szívta a cigijét, majd ezt írta a vendégkönyvembe: “Es gibt Hoffnung. Danke”
Szívesen! Remény mindig van. De vajon mi lehet azzal a lánnyal? Azóta már biztosan felnőtt, boldog nő, anyuka – vagy…?
Pénzt ugyan nem adott, pedig akkor keserves volt összekaparni minden fillért, hogy enni adjak cseperedő gyerekemnek, egyedülálló anyukaként. De neki akkor biztosan nagyobb problémája volt, mint nekem. Azóta is sokat gondolok erre a lányra, remélve, hogy jóra fordult sora. Hoffnung gibt’s immer, junge Freundin. Remény mindig van.
Talán még azok is hallják a hangomat, akik már odafenn vannak – vagy talán ők biztosan, ők azok, akik a legjobban hallják? Barátok, osztály- és iskolatársak, énektanárok, énekes-, táncos- és zenésztársak, kedvenc nagybácsik, a két, gyönyörűen éneklő Nagymamám, meg Apu, akinél szebben senki sem tudott énekelni…
Néha hallom, ahogy mondja: “Jól van, kislányom!” – majd ő is rágyújt egy nótára. Záhonyi nagymama pedig mézes-bársonyos hangon próbálja álomba ringatni Andikát, de hiába igyekszik: a kis virgonc az ágyon ugrálva kiabálja vele: Icipici lencsilány! Ópejenciján!
Hééé-é-éé-ééé! Neked írom a da-a-alt, neked énekelek – hallod, Viki??
Rád viszont igenis haragszom egy kicsit, Juli, tudod? Néhány hete még nagy vidáman azt mondtad, hogy jól vagy, minden rendben, kösz, de nem kell segítség – azóta, tessék! másoknak kell még helyetted is énekelni; messzire vitted tőlünk gyönyörű hangodat, tehetségedet, önmagadat.
Selényi tanárnéni a szép nagy hajával, füléhez tartja a hangvillát, majd vezényléshez emeli a karját: A naaap leszallott haaalkaaan…
Az örökmosolyú Savanyú mindig azt mondja: “Gyerekek, valami sírósat!” – és persze, eléneklem az övét: Piros az ostorom nyele, nem sárga, utána még valami sírósat.
A kicsi, öregecske, madárcsontú Árus Feri meg úgy néz rám azzal a fényes, fekete gombszemével: “Ezt csak neked játszom, Andreám!” Árus cigány, repedjen meg a húrod…
A pótolhatatlan Halmos Béla és a Kalamajkás cimborák pedig nemcsak a jutyubon húzzák el, hogy Sok születésnapokat, hanem… valahol… mindenhol, ahol a magyar szót értik, örökre.
Mint tegnap itt is, nekem. Ez a magyar lány (bocsánat, még egyszer: hölgy, hiszen rendesen benne van már a korban, nemdebár?) a cseh városban meg csak énekelt, a mindenféle népeknek – meg magának, meg csak úgy, bele a nagyvilágba.
Mert nem Gerák Andrea, a Sztár önti ki a lelkét ezekben a dalokban, hanem Andika, meg Gerákandi.
Kedves Olvasóm, Rokonom, Barátom, Kollégám, Partnerem, Rajongóm, Akárkim vagy: örülök, ha néha TE is meghallod, meghallgatod a dalaimat, ha számodra is jelentenek valamit. Innen elviheted őket magaddal.
Köszönöm, hogy ezt elolvastad, köszönöm, hogy része voltál az első fél évszázadomnak, és remélem, a következőben is velem tartasz!
Azt is remélem, hogy NEKED, és szeretteidnek, vendégeidnek énekelhetek, személyesen, élőben, úgy tényleg. Sőt, esetleg még együtt is énekelnénk egy kicsit.
Vagy táncolnánk! Ha ismersz, azt is tudod rólam, hogy bárhol, bármikor táncra perdülök, nem kell kétszer mondani 🙂
Vagy kirándulunk egyet, úszunk , filmet nézünk , korcsolyázunk, biciklizünk, vagy csak eldiskurálunk erről-arról.
Kerítsünk rá alkalmat, jó? Akár ebben az 50. Jubileumi Gerák Andrea évben (milyen jól hangzik, nem? Ha már nem volt nagy szülinapi hacacárém, akkor legyen egy egész ünnepi évem, hahaha!) – akár a következő 50 évemben.
Most, ennyi idősen sokkal több reményem, vágyam, ötletem, tervem van mint húszévesen volt!
Na, ez így jó is lesz születésnapi kívánságnak:
A második ötven évemben minél többet lehessek együtt számomra kedves emberekkel, és énekeljük, táncoljunk, muzsikáljunk, nevessünk!
Veled is.
Figyeled? A Te következő ötven évedről is beszélek!
Benne vagy? Írj, hívj, szólj, keress! (akár professzionális minőségben, akár magánemberként)
Addig is sok boldogságot!
— Gerákandi
A szülinapi tortám, és ahol ettem:
Karlovy Vary, 2018. január 15.
— Gerák Andrea
***************Ha tetszett, hívj meg egy teára, csokira, memóriakártyára, … PayPal.me/gerakandrea Köszönöm! ***************
Magyar írásaim:
Gerák Andrea utazó művész; legtöbben énekesként ismerik. Emellett fotózik, táncol, ír. 2008-ban fordult figyelme az egészséges életmód felé, rákműtét hatására. Egy fiatalember büszke édesanyja.
FŐOLDAL
DALAIM
FOTÓIM
EGÉSZSÉG, SZÉPSÉG
UTAZÁS
TÁMOGATÁS
WEBÁRUHÁZ
KAPCSOLAT
Andrea Gerák 
Isten éltessen Andrea! Énekelj még sokáig nekünk, csodaszép hangod van!
LikeLiked by 1 person
Köszönöm szépen, Laci!
LikeLike